Sz. Kiss Csaba magyar

A Lidércfényt megjelenése után egy-két nappal a szemleírók olyan hangnemben ítélték el, amelyhez az Egy tiszta nő fogadtatása nem is hasonlítható. A történet körüli hűhóról azonnal táviratok mentek Amerikába, s a zenebona fülsértő crescendóban erősödött fel az Atlanti-óceán másik oldalán is. (Utószó a Lidércfény 1912-es kiadásához.)

A szerzőnek Ausztráliából kis csomagot kézbesített a posta: egy marék hamut tartalmazott, az erényes feladó levélkéje szerint könyvének földi maradványait. Pár hónappal később a wakefieldi püspök a „Yorkshire Post”-nak küldött indulatos levelében „szemét”-nek minősítette a regényt, s azt állította, hogy tűzre vetette. Alighanem elkeseredésében, hogy engem nem égethetett meg, kommentálta az esetet Hardy. A korra jellemző, hogy a püspök annyit mégis el tudott érni, hogy a Lidércfény-t kivonják a könyvtári forgalomból, s megígérjék neki, hogy Hardy minden könyvét alaposan megvizsgálják majd, mielőtt a polcokra helyezik. „Mi történt Thomas Hardyval?… Megráz és megdöbbent ez a története! – sopánkodott egy New York-i újságírónő – Talán a legrosszabb könyv, amit életemben olvastam… Az egy tiszta nő-t is elég rossznak tartottam, de az bébieledel ehhez képest… Erkölcstelensége mellett durvasága hihetetlen. Amikor befejeztem az olvasását, kinyitottam az ablakot, hogy beengedjem a friss levegőt.”

185-186. oldal, Wessexi panoráma 1883-1897 - "Lidércfény"

Thomas Hardy mindig csöndes, zárkózott, tartózkodó ember volt. Nem szeretett a fiatalságáról beszélni. Öregkorában nem szívesen mozdult ki Dorchester környéki házából, Max Gate-ből. Látogatókat, hacsak nem régi barátok voltak, nem fogadott. Amikor egy bizonyos Samuel G. Blythe a „Saturday Evening Post”-tól megjelent Max Gate-ben, és tiszteletteljesen azt mondta, háromezer mérföldet utazott, hogy találkozzék Hardy-val, azt a választ kapta: – Csakugyan? – Mr. Blythe megpróbált valami társalgást kezdeményezni, és széles karmozdulattal a gyepen nyüzsgő barna és fekete madarak hatalmas seregére mutatott:
– Rengeteg holló van a telkén – mondta.
– Szavamat adom – felelte Hardy –, hogy nem hollók, hanem varjak. – Azzal faképnél hagyta.

9. oldal, Bonyodalmak egy életrajz körül

Kitűnően ismerte a magazinok ízlését. A giccs Prokrusztész-ágyába szorított regényével szemben a „Graphic” szerkesztői már csak egy kifogást emeltek: azt, hogy Angel „illetlenül” a karjában viszi át Tesst és három barátnőjét a megáradt patakon. A folytatásos verzióban talicskával kellett lebonyolítani a műveletet.

174-175. oldal, Wessexi panoráma 1883-1897 - A regényíró kálváriája

„Mi fiatalabb céhtársai az irodalom mesterségében, szeretnénk megköszönni Önnek mindazokat a nemes törekvéseket és műveket, amelyekben példát állított elénk. Regényeiben és költeményeiben az élet olyan tragikus látomásával ajándékozott meg bennünket, melyet áthat jellemismerete, enyhít könyörületes humora, és megtisztít az emberi szenvedéssel és helytállással való együttérzése. Megtanított bennünket arra, hogy a büszke szív a legkegyetlenebb sorsnál is erősebb lehet… Minden írásában a hagyomány által táplált és büszkeséggel felvértezett legyőzhetetlen emberi lelket mutatja meg.”

222. oldal, Idegen korban 1897-1928 - Az angol irodalom "nagy örege"

Akármilyen sajnálatosak az értetlen kritikák és támadások, Hardy döntését, hogy egyszer s mindenkorra felhagy a regényírással, nem lehet kizárólag ezeknek tulajdonítani. Inkább csak kényelmes ürügyet szolgáltattak régóta érlelődő elhatározásához. Prózai életművét kerek egésznek érezzük.

A kilencvenes évek közepére végleg széthullott a patriarkális vidéki világ. A folklór és a helyi hagyományok talaját, amelyből regényírói művészete anyagát, ihletét merítette, futóhomokként szórta szét a század szele. Az utolsó két évtizedben így nemcsak a kisbérlők, kisbirtokosok és cselédek, hanem a sorsukat megrajzoló művész lába alól is kicsúszott a talaj. A regények világosan mutatják e folyamatot s velejáróját: Hardy érdeklődése mindinkább elvont – főképp filozófiai – irányba terelődött. A huszadik század problémáinak feltárására a regény is új utakat választott, és ezek idegenek voltak Hardy számára, nem vonzották, hatvanadik évéhez közeledve már nem indulhatott el rajtuk. Annál szívesebben hagyott fel a regényírással, mivel a regény – mint mondotta – „fokozatosan vesztett művészi formájából, abból, hogy eleje, közepe és vége van, és dolgok rendszertelen leltárává kezdett válni; ennek pedig semmi köze a művészethez.”

1920-ban egy egyetemi hallgató megkérdezte tőle, fog-e még valaha prózát írni. – Nem – felelte –, rég letettem róla. Kezdetben költő akartam lenni; most lehetek… Sok függ az olvasóközönségtől. Ha most történetet írnék, az emberek szeretnék, ha olyan lenne, mint amilyenek a régiek voltak. Különben is: a történeteimet megírtam.

188. oldal, Wessexi panoráma 1883-1897 - "Lidércfény"