Sarita Mandanna indiai
(Kodagu, India) –
Katalógusnév | Mandanna, Sarita |
---|
Könyvei 2
Népszerű idézetek
Végül elérkezett a monszun vége. A levelekről lassan már nem csöpögött tovább a víz, és a párás levegőben hunyorogva előbukkant a nap is. Tétova madárfütty hangzott fel, aztán még egy, és még egy, és nem telt bele sok idő, az esőpuhította meleg levegő megtelt madárdallal. Ökörszemek, fülemülék, kakukkok, pintyek és poszáták röpködtek fáról fára, súrolták röptükben a rózsabokrokat, és mindnek dal feszítette a begyét. A tornácokon, ablakpárkányokon titokzatos módon újra feltűntek a macskák, és doromboltak a napsütésben.
249. oldal
A kávén múlt hónapban bújtak elő a bimbók: kicsi, zöld „hegyecskék” (akkorák, mint egy-egy rizsszem), rettentő tömegben. A napon lassan beértek, és mikor a felszínük egy kicsit ragacsossá vált, jelezték, hogy készen állanak kinyílni.
És ekkor jöttek a virágzivatarok.
A kávé pedig erre mind virágba borult. Aprócska, vakítóan fehér virágok bukkantak elő, olyan sűrűn egymás mellett, hogy az egész ágat befedte a törtfehér ragyogás: tisztán, erősen nyúltak az ég felé a zöld levelek közül, ameddig csak a szem ellát.
Muthavva jól tudta, hogy ez a hetedik gyermek különleges; már születése napjától fogva tudta, a kócsagok óta.
(első mondat)
Nem értett minden szót, de a versek hallatán képek jelentek meg lelki szemei előtt, csodálatos képek: zöldellő tisztások, kövekkel kirakott ösvények és olyan virágok, amiket még sosem látott – kró-ku-szok, í-ri-szek, tűz-li-li-om-ok, és még a nevük is pont olyan gyönyörűnek tűnt, mint Taji dalai.
41. oldal, Devanna, Harmadik fejezet
A rákos patak a dombok lábánál folydogált, hullámzó víztükre időnként kéknek, máskor (a fénytől függően) nagyon halvány zöldnek tűnt. Devi és Devanna mindig a sekélyebbik parton gázoltak bele, az aprópénz nagyságú, aprócska vörös, zöld, sárga békák meg ijedten ugráltak el az útjukból. A langyos víz körbefolyta a lábukat, ők meg belemerítették a csirkebélzsineget, és jó erősen megfogták a két rózsaszín végét.
Lassan eloszlottak a felhők. Lassan lejárt az átültetési időszak hosszú napjainak, hátfájdító teendőinek ideje, és megkezdődött a vadászidény. Devanna a Nacsimanda-ház verandáján üldögélt egy halomnyi kannifakéreg fölé hajolva. Thimmaja másnap őt és Devit is elviszi a vadászatra, de előbb azt a feladatot adta nekik, hogy csináljanak kanócot az ősöreg puskákba. Devinek gyorsan elege lett a munkából, Devanna viszont csak dolgozott tovább rendületlenül. A két tenyere közt összesodorta a kéregcsíkokat, így csavart belőlük kanócot: élvezte a bütykös, fás darabkák tapintását, a konyhai tűzhelyről kiszivárgó halovány füstszagot – afölé akasztották ki száradni a kérget
Elengedni a fájdalmat, félredobni a keserűséget. Egyedül ez visz előre. Elhajítani minden kínt, s mindig adni újabb esélyt a reménynek. Csak sodródunk az időben, néha árnyék, néha a tűző nap alatt, tehetetlenül az ég hatalmában. Míg végül gyógyulni nem kezd minden elkerülhetetlenül, és lassan összeforrnak a sebek szélei. Megtelünk fénnyel, kellemmel, és megint ki tudjuk majd tárni a szívünket, és beengedni valaki mást.
A szél megint belekap a szárnyunkba.
566-567. oldal