Petőfi Sándor magyar

Apám, a szegény parasztgyerekből lett egyetemi professzor, ha ünnepekkor összegyűlt az asztalnál a tágabb család, Petőfit szavalt nekünk. Megragadta a pillanatnyi csend nyújtotta alkalmat, és, aki ilyenkor épp az arcát fürkészte, tudta, hogy mi következik. Talán az egy-két pohár bor hatására is átszellemülten rázendített a Füstbement tervre, az Itt van az őszre és – mindenki örömére – az Anyám tyúkjára. Három pohár bor után már a Távolbólt énekelte öblös tenorjával, könnycseppel a szemében.

Némi bűntudattal, de inkább szomorúsággal nyugtázom, hogy apámnak minden igyekezete ellenére sem sikerült átörökítenie rám ezt a már-már szélsőséges, „die-hard” rajongást Petőfi iránt. De azért, mint minden magyar, én is a rajongója vagyok. A legrövidebb út a bölcsességhez a versek memorizálása és időnkénti felidézése. Egyik költőnk életműve sem érezteti ezt velünk ennyire finoman, mégis elkerülhetetlenül, mint Petőfié. Verseinek stílusa elbűvölő, nyelvezete egyszerű, mondanivalója pedig egyszerre bölcs és érzelmes. Tökéletes kombináció arra, hogy egy egész nemzet szavalja a verseit állami ünnepeken, iskolai rendezvényeken, családi összejöveteleken és ki-ki a saját magányában is.

Ráadásul Petőfi valódi rocksztár. Regényes életével férfias, harcias, jóképű, romantikus, mindig harminchat fokos lázban égő, túl fiatalon hősi halált halt hős, örökre méltó a csodálatunkra. Sokan felvetik azt a történelmietlen kérdést, hogy mit vesztettünk idő előtti mártíromsága miatt, mennyi szépséget adhatott volna még nekünk, de én inkább azzal nyugtatom magam, hogy a zsenikre sokszor jellemzően ő is a 20-as éveiben már megírta legjobb műveit, hasonlóan McCartneyhoz és Dylanhez.

Petőfi a verseivel, az életével és a legendájával igazi ajándék; nem engedhetjük, hogy elkallódjon vagy elfakuljon. De talán ez a veszély nem is fenyeget. Amíg legalább annyian tudják, ki Iluska, mint azt, hogy kicsoda Leia hercegnő, addig minden rendben van.

Más csak levelenként kapja a borostyánt, de neked #vagy inkább Önnek# rögtön egész koszorút kell adni. Minek nevezzelek/nevezzem hát? Ugyanezzel a dilemmával nézek szembe, mivel nincs az a szép név, ami eléggé méltó lenne.
Egész úton hazafelé azon gondolkodám, hogy milyen pályát futott volna be, ha nem áldozza fel magát a szent „szabadság, szerelem” nevében. De talán így kellett lennie. Ágyban, párnák közt halni meg: csak ezt kívánta elkerülni. S talán az univerzum nem bírt volna el még ennyi zsenialitást, mi világrangú költőnk munkásságában még rejlett. A hálás utókor valóban megbecsüléssel tekint vissza, szent apostolnak gondolja, és nem szentségtelen gonosztevőnek. Ha még valahol élne, biztosan nem lenne nyugta, tőlem legalábbis semmiképp. Minden hálám a munkásságáért, köszönöm, hogy olvashattam, és ezer meg ezer boldog, békében nyugodva töltött évet kívánok legigazibb költőbarátjával!

Ki fogja vajon megfejteni…

Ki fogja vajon megfejteni
E rejtélyt:
Az emberiségnek könnyei
Lemoshatnák-e az emberiségnek szennyét?
(Szalkszentmárton, 1846. márc. 10. előtt)

Kedvenc magyar költőm! Imádom a verseit!

A legtöbb nemzetnek vannak olyan kivételes időszakai, amikor rendkívüli tehetségek, géniuszok jelennek meg. A reformkor sok lángelmét ajándékozott az utókornak, a tudományos és a kulturális színteret tekintve egyaránt. Közülük is kiemelkedett Petőfi Sándor a költő, forradalmár, aki 200 évvel ezelőtt, 1823. január 1-jén született, és rövid élete alatt meghatározó alakjává vált a magyar történelemnek.

„Emberek milliói nyitották meg Petőfi előtt a szívüket, és nyitott a költő egy kaput egy eddig ismeretlen elzárt világba. Lírát olvasni és lírát érezni az azóta felsorakozott nemzedékek Petőfitől tanultak. Mert ő volt minden költők között a legjobban hozzáférhető a fiatal lelkek számára, egyszerűségén, a benne kifejeződött érzések ösztönszerű, primaire voltán, közvetlenségén, naivitásán, szellemének hamvas üdeségén át. Mindenekfelett pedig fiatalságán át. Olyan fiatal ő, nemcsak évekre, hanem szelleme is, hogy minden fiatal élet kongenialitást /szellemi rokon/ érez vele.”

Petőfi emlékét, kulturális örökségét méltóképpen kell megőrizni az utókornak!