Máté Angi erdélyi magyar magyar

Történik a jó!

Volt egyszer egy sün. Élt, ahogy a sünök szoktak élni. Nappal megállt benne a mozgás, leginkább gubbasztott, éjjel elindult benne a mozgás, leginkább muszogott.
Gubbasztott és muszogott.

10. oldal

Volt úgy, hogy megfogtam a kezét, hogy jobban megengedjem neki a vigyázást.

103. oldal

Olyan ősz lett, hogy reggelente már a hideg is kötött szvetterben ült a kerítésre a tündérrigólányok mellé, hogy együtt nézzék hosszú vonalát az utcának, s az utca közepétől kezdődő fasort.

Amikor rókák háltak a fákon

Énekelt a csend, s énekére hullni kezdett valami puhaság az égből, pilinkélt, míg ujjnyi, majd két ujjnyi lett, végül térdig állt a világ benne.

32. oldal, Volt egyszer egy csend

Azt is tudtam, hogy tavasz van, az az idő, amikor mamó megöleli a lyukas fazekakat a fáradt virágokkal, s hordja őket, menti a kinti kékre a szoba benti, vastag feketéjéből. S ha akkor megkérdezi, mit szeretnék, azt mondtam volna, lyukas fazék szeretnék lenni.

40. oldal

Volt egyszer egy szitakötő

Olyan volt ez a szitakötő, hogy a patak fölött járt zöld rebegése, onnan szólt a nádhoz, fűzfákhoz, vagy hanyatt feküdt a mohás kövön és tűnődött.
Egy napon ez a szitakötő esőt ültetett.
Előcipelt egy nagy cserepet, földet hordott belé, majd kirakta az esőre.
Hullott az eső a cserép földjébe, s három nap múlva előbújt egy apró esőfa, kerek esők nőttek az ágain.
A szitakötő körberepülte a fát, majd leült és azon tűnődött- már átlépdelve a mohás kőre- hogy mit kellene tennie, neki, aki egy esőfa gazdája. Arra gondolt, talán hozhatná, ölelhetné ide, maga mellé, hogy ketten üljenek. Hintát bogozhatna nádból, és röptetné égre az apró esőfát. Vagy köszönhetne neki úgy, hogy: szervussz, te szökőkút! Akkor kacaghatnának.
Míg a szitakötő a mohás kövön tűnődött, az esőfához ért a hasas Nap.
Körbejárta a fát, nézte hunyorogva az ágakról csüngő, érett esőket, leszedett egyet, beleharapott, aztán nagy hasába terelte valamennyiüket, s mire a szitakötő visszatért a mohás kőről, már csak a csupasz fát találta.
A fa alatt ült a hasas Nap, ölében az esőcsutkákkal.

Volt egyszer egy szitakötő

Álmos voltam, álmos volt a fejemen a hajam, nem tudta könnyen odaadni a gubancokat az akarós nagyanyámnak.

89. oldal (Koinónia, 2009)

Ha egy tündérrigólány szomorú, meg kell keresnie a másik tündérrigólányt, olyankor egymáshoz teszik arcaikat, úgy, hogy egyikük jobb szeme másikuk bal szemébe nézzen, pillogtatnak, s pilláikkal kisepregetik a szomorút.

Amikor elindult a szomorú

Sokáig nem tudtam – talán most sem –, hogy hogy igazak a dolgok. De éreztem, hogy egyik is lehet igaz, meg a másik is, ha én akarom.

43. oldal