Giorgio de Santillana

A tudománynak és filozófiának ugyanis egy a forrása, és nyilvánvalóan ugyanannak a mítosznak a gyermekei.

Itt áll előttünk egy teljességgel isteni csaplárosnő a tenger szélén, akinek sok nyelven sok neve van. Pultja biztosan olyan hosszú, mint az a híres sangháji, mert polcain nemcsak bort és sört tart, hanem nagyon idegenszerű és már nem divatos italokat sokféle kultúrából, mint pl. mézbor, szóma, szura {pálinkaféle), káva, agávébor, meskál, ginzengkoktél. Röviden szólva, mindenhonnan beszerezte a rituális részegítő italokat, megvigasztalandó a csüggedt lelkeket, akiktől megtagadták a halhatatlanság italát. Végül is akár Léthének is nevezhetjük ezeket az italokat.

A polinéziai varázsigék, melyeket a szigorúan őrzött Whare-wánangában tanítottak, többnyire csillagászattal foglalkoztak. Akkoriban ezt jelentette a liberális nevelés.

„Kész lehetetlenség a finn mitológiát a görögből levezetni vagy fordítva. De lehetetlen nem észrevenni, hogy Kullervo, aki egy személyben a Csodálatos Gyermek és az Erős Szolga, végül Hermészként és Dionüszoszként mutatkozik előttünk."
(Kerényi Károly)

A tudományos-fantasztikus irodalom, ha igazán jó, teljességgel érvényes kísérlet a mítoszi elem rekonstruálására, kalandjaival és tragédiáival, az ember tévedéseiről és sorsáról való töprengésekkel.

Sajnálatos módon az ősi szövegek attól még nem válnak világosabbá, hogy csöndben kihagyjuk a furcsán hangzó részleteket; így hát hasznos lesz megemlíteni, hogy Humbaba valamiféle „belek istene”. Sőt mi több, a feje vagy arca belekből van megalkotva, és Langdon felhívja a figyelmet arra, hogy „e szörnyetegnek az arcát… egyetlen tekervényes vonallal rajzolják meg, a szemeket kivéve”. Továbbá Böhl a labirintus babiloni eredetéről szóló tanulmányában rámutatott a belső részekről alkotott babiloni képzetre, mint egy labirintusszerű „belek várára”.

Itt tartottam, valahol a tudomány és mítosz között tévelyegve, amikor egy frankfurti tanácskozáson 1959-ben megismerkedtem dr. von Dechenddel, a nagy Frobenius egyik késői tanítványával; én is ismertem a mestert, s együtt idéztük föl kedvenc mondását:
„Mi a fenét törődjek ostoba tegnapi nézeteimmel?”

Nos, Szuszanoót száműzték az égből, mert visszafelé megnyúzott tarka ménjének hátsó felét behajította nővérének, Amateraszunak a szövőszobájába. Úgy látszik, hogy ezek a váratlan és pimasz gesztusok a kódhoz tartoznak; Enkidu ugyanígy vágta az Égből jött Bika hátulját Istár arcába, csak itt a kód (mert kódról van szó) kiegészül a visszafelé nyúzott állat jegyével.

Van egy malom, mely magától őröl, magától leng, és a port százversztányira szórja szét. És van egy aranypózna, aranykalitkával a tetején, mely egyúttal az Észak Szöge is. És van egy bölcs kandúr, mely föl-le mászik a póznán. Amikor lefelé mászik, énekel, amikor fölfelé mászik, mesét mond.
Irtisi osztják mese

Vö. a Szent Gertrúd apácához, a (tengeren) utazók védőszentjéhez fűződő képzetekkel, aki egyébként a fogadók védőszentje is volt, „végül azt is beszélték róla, hogy kocsmát tartott fenn, ahol a lelkek a halál utáni első éjszakát töltötték” (M. Hako, Das Wiesel in der europäischen Volksüberlieferung, FFC 167 [1956], p. 119