Eric Hobsbawm brit

Tudjuk, hogy a trafalgari ütközet előestéjén Nelson azért jelzett flottájának, mert arra akarta embereit figyelmeztetni, hogy Anglia mindenkitől elvárja, hogy teljesítse a kötelességét, de azt nem tudjuk, mire gondoltak ezen a napon Nelson tengerészei, még akkor sem, ha semmi okunk kétségbe vonni, hogy e gondolatok között néhány hazafias is volt. Azt tudjuk, mit magyaráznak bele a nacionalista pártok és mozgalmak a nemzet ilyen tagjainak cselekedeteibe, hogy kellő hátteret biztosítsanak nekik, de azt nem tudjuk, hogy mit is keresnek azok a fogyasztók, akik abból a meglehetősen szedett-vedett árukollekcióból választanak, melyet a nemzeti politika ezen üzletemberei nekik kínálnak.

101-102. oldal

Az a baj, hogy a kérdés kutatójának nem tudjuk megmondani, hogyan kell egy nemzetet más entitásoktól a priori megkülönböztetni úgy, ahogyan felismerünk egy madarat, vagy megkülönböztetjük az egeret a gyíktól.

11. oldal

A nemzeti nyelvek következésképpen szinte minden esetben félig mesterséges konstrukciók, néhány esetben pedig – például a modern héber ilyen – ténylegesen művi képződmények. Tehát épp az ellenkező természetűek ahhoz képest, amit a nacionalista mitológia gondol róluk, vagyis hogy a nemzeti kultúra ősi alapjai, a nemzeti tudat belőlük mint anyaméhből sarjad. A nemzeti nyelvek rendszerint olyan kísérletek eredményei, melyek során a ténylegesen beszélt nyelvek tengeréből kiválasztanak egy standardizált nyelvváltozatot, hogy a többit a dialektusok szintjére süllyesszék. A nyelvteremtés fő problémája rendszerint az, melyik dialektust tüntessék ki azzal, hogy az lesz a standardizált és homogenizált nyelv alapja. A nemzeti nyelvtan és helyesírás, illetve a szókészlet bővítésének problémái másodlagos jelentőségűek.

71-72. oldal

Végül hadd tegyem hozzá, hogy egyetlen komoly nemzet- és nacionalizmuskutató sem lehet a politikai nacionalizmus híve, legfeljebb úgy, ahogy a Szentírás szó szerinti igazságában hívők: ők sem az evolucionizmus elméletéhez fognak aktívan hozzájárulni, hanem az archeológia vagy a szemita filológia tudományos gazdagításához. A nacionalizmus azt igényli, hogy erősen higgyünk valamiben, ami nyilvánvalóan nem úgy van. Ahogyan Renan mondta: „A nemzeti létnek része, hogy történetét félreértik.”

21. oldal

A félelem és zavarodottság, mely sürgető szükséggé teszi, hogy valahová tartozzunk, az „identitáspolitikában” – nem feltétlenül a nemzeti identitásban – olyan erős mozgatórugó, mint a „törvény és rend” megszilárdulása utáni vágy. E vágy a társadalmi széthullás egy másik aspektusára adott – nagyon is érthető – reakció. Mindkettő a betegség jele, egyik sem diagnózis, még kevésbé gyógymód.

224. oldal

A cornwalliak szerencsések, mert helyi elégedetlenségüket a vonzó kelta hagyományba tudják ágyazni, s ez őket sokkal életrevalóbbá teszi annak ellenére is, hogy néhányan közülük arra szánták el magukat, hogy újra felfedezzék a 200 éve nem beszélt helyi nyelvet, s hogy valódi közösségi hagyományokra visszatekintő egyetlen helyi „intézményük” van, a wesleyánus metodizmus. Szerencsésebbek, mint például Merseyside, ahol az egyenlőség vagy egyéb fontos helyi érdek hangsúlyozására csak a Beatles emlékét vagy a rivális futballcsapatok büszke hagyományát tudják felidézni, miközben e terület egyfolytában igyekszik eltakarni lakosai elől a csapatok – narancs és zöld – viszályt szító színeit. Merseyside nem fújhat nemzeti trombitát, Cornwall igen. De vajon van-e alapvető különbség azok között a helyzetek között, melyek elégedetlenséget keltenek a különböző területeken?

225. oldal

[…] a nemzeti önvédelem legjelentősebb, hagyományos kelléke, a protekcionizmus összehasonlíthatatlanul gyengébb volt a válság évtizedeiben, mint a katasztrófa korában. A globális szabad kereskedelem maradt az eszmény és meglepő mértékben a gyakorlat is – sokkal inkább, mint bármikor az állami irányítású gazdaságok bukása után –, bár sok ország dolgozott ki titkos módszereket, hogy megvédje magát a külföldi versennyel szemben. Úgy mondták, a japánok és a franciák nagy mesterei ennek, de valószínűleg a legmeglepőbb az volt, hogy az olaszoknak sikerült a hazai autópiac oroszlánrészét megőrizni (elsősorban a FIAT számára). Ezek azonban csak utóvédharcok voltak, bár egyre keményebben és néha sikeresen vívták meg őket. Igazán elkeseredetté akkor váltak, amikor nem egyszerűen gazdasági tét forgott kockán, hanem a kulturális identitás vált kérdésessé.
A franciák és kisebb mértékben a németek nemcsak azért akarták fenntartani a parasztoknak adott óriási támogatásokat, hogy a létfontosságú paraszti szavazatokat megőrizzék, hanem mert úgy érezték, hogy bármennyire is kevéssé hatékony és nem versenyképes a mezőgazdasági termelés, a támogatások megszüntetése tönkretenné a tájat, felszámolna egy hagyományt, eltörölné a nemzeti karakter egy vonását. A franciák, akiket a többi európai is támogatott, ellenálltak annak az amerikai követelésnek, hogy a filmek és az audiovizuális termékek szabad kereskedelme érvényesüljön – nem egyszerűen azért, mert ez amerikai termékekkel árasztotta volna el az állami és magánképernyőket, miután egy döntően amerikai érdekeltségű szórakoztatóipar hollywoodi méretekben hozott létre potenciális világmonopóliumot. Úgy érezték, és joggal, hogy elviselhetetlen volna, ha a lehetséges költségek és a profitabilitás összevetése oda vezetne, hogy megszűnjön a francia filmgyártás.
Bármilyen gazdasági érvek hangzanak is el, vannak az életben olyan dolgok, amelyeket mindenáron meg kell védeni.

A szürrealizmus is az addig ismert és elfogadott művészetet utasította el, hasonlóan fontosnak tekintette a botrányt, és sokkal inkább érdekelte a társadalmi forradalom, s ezért több volt egyszerű tagadásnál. El is várható egy olyan mozgalomtól, mely alapjában Franciaországban bontakozott ki, ahol minden divatnak elméletre van szüksége. Elmondhatjuk, hogy ahogyan a dada kimúlt az 1920-as évek elején az őt életre hozó háború és a forradalmak korszakával együtt, a szürrealizmus úgy nőtt ki ebből a periódusból, mint „védőbeszéd a képzelet újjászületése mellett, mely a pszichoanalízis által felismert tudattalanra épül, s melyben megnövekedett szerepet kap a varázslat, a véletlen, az irracionális, a szimbólumok és az álmok”. […] Újdonságát az bizonyította, hogy képes volt meglepetést, értetlenséget, illetve zavart nevetést kiváltani még az idősebb avantgárd művészek körében is.

Az alacsony,** óvatos, bizonytalan, kegyetlen, éjszakát kedvelő és állandóan gyanakvó Sztálin sok szempontból inkább Suetonius Caesarok élete című könyve egyik figurájának tűnik, mint a modern politika képviselőjének. Ránézésre is rút és feledhető volt, „szürke paca”, ahogy az egyik kortársa 1917-ben nevezte (Szuhanov), de ahol szükséges volt, megbékített ellenfeleket, és jól manőverezett, amíg el nem ért a csúcsra; figyelemre méltó adottságai révén már a forradalom előtt a legfontosabb döntéshozók közelébe jutott. A forradalmi kormányt követő legelső kormány nemzetiségi népbiztosa volt. Amikor végül a párt és (gyakorlatilag) az állam tévedhetetlen vezetője lett, hiányzott belőle a személyes küldetéstudat sugárzása; az a karizma és önbizalom, amely Hitlert pártja elfogadott vezetőjévé tette, s híveit törés és megingás nélkül mellette tartotta. Sztálin terrorral, megfélemlítéssel és személyes hatalmával uralta pártját és mindazokat, akik a közelébe kerültek.

**Jelen sorok írója világosan emlékszik arra a megrázkódtatásra, amelyet akkor érzett, amikor a Vörös téri mauzóleumban meglátta Sztálin bebalzsamozott testét (1957-ben távolították el onnan): ilyen kicsi és mégis ennyire mindenható. Feltűnő, hogy minden film és fénykép úgy ábrázolja, hogy ne látsszon, mindössze 155 centi magas volt.

Második rész. Az aranykor, 371. oldal (Pannonica, 1998)

A kettős forradalom korának összes gazdasági következményei közül a „fejlett” és „fejletlen” országoknak ez a szétválása bizonyult a legmélyebbnek és a legtartósabbnak. 1848-ban nagyjából már világos volt, mely országok tartoznak majd az első csoporthoz: Nyugat-Európa (a Pireneusi-félszigetet leszámítva), Németország, Észak-Olaszország, Közép-Európa egyes részei, Skandinávia, az Egyesült Államok és talán azok a gyarmatok, ahol angolul beszélő telepesek éltek.De éppen ilyen világos volt az is, hogy a világ többi része – néhány kisebb vidéktől eltekintve – elmarad, vagy gazdasági függésbe kerül a Nyugattól, mégpedig a nyugati kivitel és bevitel gazdasági nyomása következtében, avagy a nyugati ágyúnaszádok és katonai expedíciók fegyveres nyomása alatt. Amíg az oroszok az 1930-as években meg nem találták a módszert ennek az „elmaradottak” és „fejlettek” között tátongó szakadéknak az átugrására, addig ez a szakadék a világ népeinek kisebbsége és többsége között nemcsak hogy megvolt, de egyre mélyült, és senki nem tudta áthidalni. S ez a tény döntő, meghatározó jelentőségre tett szert a XX. század történetében.

194-195. oldal (IX. fejezet Az ipari világ felé)