Donászy Magda magyar
1911. március 15. (Szombathely) – 1988. július 13. (Budapest)
Tudástár · 1 kapcsolódó alkotó
| Katalógusnév | Donászy Magda |
|---|
Könyvei 26
Fordításai 4
Antológiák 12
Népszerű idézetek
– Állj a sarokba, és fél óráig gondolkodjál: jó kislány-e az, aki akarattal elvágja a szoknyáját? […]
– Ne félj, segítünk – állt a másik sarokba Évike. Anna a többiekért futott. […]
Az volt a szokás minálunk, hogy ha valami rossz fát tettünk a tűzre, a büntetést megoszthattuk egymással. Anyám ugyanis azt tartotta, hogy sohasem egy a hibás.
[…]
– Pszt! – hallgatózott Évi, aki legközelebb állt az ajtóhoz. – Jön!
– Letelt a fél óra? – lépett be anyám.
– Hat perce állunk, és öten vagyunk, az harminc perc – számolta ki Elemér.
54-56. oldal
Volt egyszer egy szemfüles Makkosmókus: gyors, ügyes. Bükkös erdő közepében mindig akadt elesége, gyomra sosem volt üres. Hol lehempergett a gyepre, hol fölmászott az ághegyre egy szem makkért, fél dióért, lyukas móri-mogyoróért.
Makkos nemcsak ette-vette, szedegette, eszegette, ha jól lakott, félretette.- Félre bizony, ha tehette. Vitte-vitte egyre-másra, ugrándozva, kúszva-mászva, a jó odút adó fára. Százéves bükk törzse, ága örült, ha Makkoskát látta.
Úgy töltötte a napot, kökénybogyót, tökmagot két marokkal kapkodott. A sarokba tarka babot, a polcokra makkot rakott, ha jönnek a fagyos napok: ne koplaljon télen étlen. Gyűjtögetett nagy serényen.
(első mondatok)
…egyre több és több katonát vezényeltek a frontra. A férfimunka az asszonyokra maradt. Dolgoztak is látástól vakulásig, mégsem tudták elvégezni az aratást. […] Hogy s hogy nem, valakinek eszébe jutott, hogy a Magyarországra került hadifoglyokat, akik jobbára maguk is dolgos emberek voltak, tanyákon, gazdaságokban, földbirtokokon, falusi családoknál helyezzék el. […]
A déli harangszó már a községházán ért bennünket. Soha olyan riadt tekinteteket, mint akkor ott, nem láttam. Az asszonyok és foglyok szeme teli félelemmel, bizalommal és bizalmatlanul keresett valakit, aki ezután hozzá vagy hozzájuk fog tartozni. […]
Felpillantottam. Búzavirágkék szemű fogoly bácsi tekintetét éreztem magamon. Nézésében kérés volt és eltorzult nevetés. Mintha reám mosolygott volna.
Újra lehajtottam a fejemet, és újra reá kellett néznem. […]
– Az a fogoly bácsi legyen a mienk – mutattam a kék szemű bácsira.
– Jól van, jól. Én úgyse tudnék választani. Vagy mindüket elvinném, vagy valamennyiüket itt hagynám – vallotta be Bora néni.
42-43. oldal
A háborúnak sehogyan sem akart vége szakadni. Közben az ágyúk tönkrementek, vagy a visszavonuláskor prédának maradtak. Újakat kellett önteni, de kevés volt a réz. Akkor elkezdődött a rekvirálás. Ez azt jelentette, hogy akinek a háztatásában volt rézedény, mozsár, üst, azt oda kellett adnia. A harangokra is sor került. A falusi emberek a harangokat még a saját holmijuknál is jobban sajnálták. Ha egy-egy harangot ledobtak toronymagasból, a falu apraja-nagyja siratta. Senki sem örült annak, hogy a szépen szóló harangokból halált osztó ágyúcső legyen.
93. oldal
A falusi emberek a harangokat még a saját holmijuknál is jobban sajnálták. Ha egy-egy harangot ledobtak a toronymagasból, a falu apraja-nagyja siratta. Senki sem örült annak, hogy a szépen szóló harangokból halált osztó ágyúcső legyen.
127. oldal (Móra, 1975)
