Charles Baudelaire francia
← 夏尔 波德莱尔
1821. április 9. (Párizs) – 1867. augusztus 31. (Párizs)
Teljes név | Charles Pierre Baudelaire |
---|---|
Katalógusnév | Baudelaire, Charles |
Nem | férfi |
Képek 2
Könyvei 26
Kapcsolódó kiadói sorozatok: Sziget Verseskönyvek Sziget · Művészet és elmélet Corvina · Klasszikus mesterek Révai · A líra gyöngyszemei Szukits · Szerző válogatott művei Európa · Miniatűr Könyvtár Genius · Illusztrált klasszikusok Cartaphilus · Európa Diákkönyvtár Európa · Lyra Mundi Európa · Kétnyelvű klasszikus könyvtár · Kétnyelvű klasszikusok Corvina · Penguin Great Ideas Penguin
Fordításai 1
Antológiák 74
Róla szóló könyvek 9
Kiemelt alkotóértékelések
Népszerű idézetek
Elítélt könyv felirata
Békés, idilli olvasóm, te,
józan s naiv erény fia,
hagyd ezt a könyvet: orgia,
bánat s balsors csap benne össze.
Ha nem volt lelked nevelője
Sátán, az agy vén cinkosa,
hagyd, ez neked hisztéria –
vagy semmit sem értesz belőle.
De ha – csak túlzásba ne ess! –
mersz örvényekbe nézni, szállni,
olvass, hogy érts és megszeress;
kiváncsi lélek, aki fájsz, ki
vesztett édened kutatod,
sajnálj!… Ha nem, légy átkozott!
A KISÉRTET
Mint rőtszemű angyalok árnya,
visszamegyek majd a szobádba
és ágyadhoz csúszom puhán
lidércként minden éjszakán;
és mint a holdfény, barna bőröd
selymére hideg csókkal ömlök
s ölellek mint kígyó, amely
árokban nyújtózik le-fel.
Reggel, amikor eltűnik álmod,
helyemet üresnek találod,
üres is estig és hideg.
Mások bókolnak, udvarolnak;
legyek én ura tavaszodnak
azzal, hogy megdermesztelek!
Szabó Lőrinc ford.
Egy dög
Meséld el, lelkem, a szép nyárhajnali látványt,
melybe ma szemünk ütközött:
Az ösvényforduló kavicsos homokágyán
váratlan egy iszonyu dög
nyitotta lábait cédán magasba lökve,
mig izzadt méreg járta át,
élénk, gúnyosan és semmivel sem törődve,
kipárolgással telt hasát.
A nap sugarai tán azért tündököltek
úgy e sülő szemét fölött,
hogy atomjaiban adják vissza a Földnek
azt, amit az egybekötött.
S e gőgös vázra mint nyiladozó virágra
nézett alá az ég szeme;
a bűz ereje az egész rétet bejárta,
azt hitted, elájulsz bele.
A mocskos has körül legyek dongtak, s belőle,
folyadékként és vastagon,
fekete légiók, pondrók jöttek, s nyüzsögve
másztak az élő rongyokon.
S mindez áradt, apadt, mint a hullám, s repesve
s gyöngyözve néha felszökellt:
a test bizonytalan dagadva-lélegezve
sokszorozott életre kelt.
S e világ muzsikált, halkan zizegve, lágyan,
mint futó szél a tó vizén,
vagy mint a mag, melyet a gabonaszitában
ütemre forgat a legény.
A széteső alak már-már nem volt, csak álom,
kusza vonalak tömege,
vázlat, melyet csak úgy fejez be majd a vásznon
a művész emlékezete.
Egy elijedt kutya a szirt mögé lapulva
nézett bennünket dühösen,
sóváran lesve a percet, amikor újra
lakmározhat a tetemen.
– És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága,
ilyen ragály és borzalom,
szemeim csillaga, életem napvilága
te, lázam, üdvöm, angyalom!
Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján.
De mondd meg, édes, a féregnek, hogy e börtön
vad csókjaival megehet,
én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm
elrothadt szerelmeimet!
Szabó Lőrinc fordítása · Charles Baudelaire
A romlás virágai 86%
Charles Baudelaire: Az albatrosz
Olykor matrózi nép, kit ily csíny kedvre hangol,
albatroszt ejt rabul, vizek nagy madarát,
mely, egykedvű utas, hajók nyomán csatangol,
míg sós örvényeken lomhán suhannak át.
Alig teszik le a fedélzet padlatára,
a kéklő ég ura esetlen, bús, beteg,
leejti kétfelé fehér szárnyát az árva,
s mint két nagy evezőt vonszolja csüggeteg.
Szárnyán kalandra szállt, most sántít suta félsszel,
még tegnap szép csoda, ma rút röhejre készt,
csőrébe egy legény pipát dugdosva élcel,
másik majmolja a tört szárnyú bicegést.
A költő is ilyen, e légi herceg párja,
kinek tréfa a nyíl, s a vihar dühe szép,
de itt lenn bús rab ő, csak vad hahota várja,
s megbotlik óriás két szárnyában, ha lép.
(Tóth Árpád fordítása)
Egy dög
Meséld el, lelkem, a szép nyárhajnali látványt,
melybe ma szemünk ütközött:
Az ösvényforduló kavicsos homokágyán
váratlan egy iszonyu dög
nyitotta, lábait cédán magasba lökve,
mig izzadt méreg járta át,
elénk, gúnyosan és semmivel sem törődve,
kipárolgással telt hasát.
A nap sugarai tán azért tündököltek
úgy e sülő szemét fölött,
hogy atomjaiban adják vissza a Földnek
azt, amit az egybekötött.
S e gőgös vázra mint nyiladozó virágra
nézett alá az ég szeme;
a bűz ereje az egész rétet bejárta,
azt hitted, elájulsz bele.
A mocskos has körűl legyek dongtak, s belőle
folyadékként és vastagon,
fekete légiók, pondrók jöttek, s nyüzsögve
másztak az élő rongyokon.
S mindez áradt, apadt, mint a hullám, s repesve
s gyöngyözve néha felszökellt:
a test bizonytalan dagadva-lélegezve
sokszorozott életre kelt.
S e világ muzsikált, halkan zizegve, lágyan,
mint futó szél a tó vizén,
vagy mint a mag, melyet a gabonaszitában
ütemre forgat a legény.
A széteső alak már-már nem volt, csak álom,
kusza vonalak tömege,
vázlat, melyet csak úgy fejez be majd a vásznon
a művész emlékezete.
Egy elijedt kutya a szirt mögé lapulva
nézett bennünket dühösen,
sóváran lesve a percet, amikor újra
lakmározhat a tetemen.
– És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága,
ilyen ragály és borzalom,
szemeim csillaga, életem napvilága,
te, lázam, üdvöm, angyalom!
Igen! ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő
s kövér gyom burjánzik buján.
De mondd meg, édes, a féregnek, hogy e börtön
vad csókjaival megehet,
én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm
elrothadt szerelmeimet!
Szabó Lőrinc fordítása
54. oldal, Magyar Helikon, 1980
Szeretők halála
Lesz könnyü illatokkal ittas ágyunk,
párnáink mélyek, mint a mély sirok,
s a polcokon sok különös virágunk,
szebb ég alatt mind minekünk nyilott.
Utolsó hevét tékozolva vágyunk,
szivünk, mint két nagy fáklyaláng, inog,
s ikertükörként, tiszta fáklyalángunk
tárt lelkeinkben tükröződni fog.
Egy rózsaszínkék titkos alkonyatban
kettőnkön át egy csöndes szikra pattan,
mint búcsuterhes hosszu zokogás;
s majd jön egy angyal, a kaput kinyitja,
s a párás tükröt, elhalt lobogást
hű kézzel és ragyogva megujitja.
261. oldal, ford. Babits Mihály
Imádlak, mint az éj fekete boltozatját…
Imádlak, mint az éj fekete boltozatját,
óh, gyász edénye, óh, fenséges hallgatagság,
csak szívem heviti, szépségem, ha kerűlsz,
csak szívem, éjeim dísze, hogy menekűlsz
s mind gúnyosabban és mind messzebre taszítasz
attól, mi végtelen, ami kék, ami vígasz.
Támadni készülök, s mint dögre kukacok
láb-nélküli raja, rohamra indulok,
s szeretlek, óh, te vad, te könyörtelen állat,
szépítő fagyodért csak még jobban imádlak!
Szabó Lőrinc fordítása
48. oldal, Magyar Helikon, 1980
De profundis clamavi
Hozzád könyörgök, óh,
Hozzád, kit még imádok,
az örvényből: ide, ide zuhantam én.
Zord táj, szűk láthatár nehezedik körém,
s éjjel a borzadály röpköd itt és az átok;
félévig nap süt, óh, melegnélküli fény,
a másik féléven át sötét fed, örök éjfél;
meztelenebb ez a világ a sarkvidéknél;
se állat, se patak, se erdő, se növény!
Nincs hát, nincs borzalom,
amely túltenne dermedt
dühén ennek a jég-napos, vad végtelennek,
s ezen a megujúlt fekete káoszon.
Boldogabb nálam a leghitványabb barom:
irigylem, amiért nehéz álmába dőlhet,
olyan lassan pereg orsaja az időnek!
Szabó Lőrinc fordítása
56. oldal, Magyar Helikon, 1980