Bajtai András magyar
1983. december 3. (Szeged) –
Tudástár · 15 kapcsolódó alkotó
| Katalógusnév | Bajtai András |
|---|---|
| Nem | férfi |
| Honlap | bajtaiandras.hu |
| @bajtaiandras | |
| Életrajz | |
Könyvei 3
Kapcsolódó kiadói sorozatok: JAK-füzetek
Antológiák 20
Népszerű idézetek
BAJTAI ANDRÁS
Kavics
Tegnap éjszaka, miután elküldtél,
volt időm átgondolni, mennyire
szeretlek. Nem tudtam elaludni,
a lelkiismeret kutyáinak ugatásától
sokáig forgolódtam, akár a kövek
Sziszüphosz álmában, aki nem
ismerte a boldogságot, és elhitte
büntetését. A kezemben egy kavicsot
szorongattam, mert a kő túlzás.
A bánat is túlzás, lombtalan ágai
mégis az ablakot verdesték.
Eszembe jutott, amikor fülbevalód
beleakadt a sötétbe, ahogy utoljára
mosolyogtál rám, és a szemed,
ami esőszürke lett, mint egy kavics.
Mert túlzás a kő, és túlzás az ég is,
alatta a bánat sokasodó bokraival.
Halkan vettem a levegőt, ahogyan
szarvasok vonulnak a ködben.
Nagyon szerettem volna a kavicsot
szuszogásodban megforgatni,
és minél messzebbre elhajítani.
22-23. oldal · Bajtai András
Ne me quitte pas
Végül is nem utaztunk el Koppenhágába.
Pedig nézhettük volna együtt a hóesést,
mint azon az első közös délelőttön
a Mária utcai lakás ablakából, összebújva.
Az így kellett volna kései tanulságából
mostanra nem maradt más, mint a szégyen
és bűntudat felesleges körvonalai, hiszen
te már régen megbocsátottál nekem,
de én magamnak – még mindig nem. Azon
a télen pedig amúgy sem esett annyi hó,
ami betemethette volna a sok múlt idő
és feltételes mód közöttünk húzódó árkait.
Elengedtük egymást, ahogyan a rácsok
mögött született állatokat engedik vissza
a vadonba, ha felnőttek. Te azóta talán
újra szőke vagy, én pedig megőszültem,
csak ezt még kevesen veszik észre.
Egyre ritkábban hallgatom meg közös
dalunkat, aminek címét mostanáig csak
mi tudtuk, de alig észrevehetően most
is összerezzenek, ha meglátok egy nőt
piros ruhában az utcán. Lappangsz bennem,
mint az elszáradt gesztenye a fiókomban,
te, a harapós lány, aki a leghidegebb
napjainkon a bokáján hordta karóráját.
24-25. oldal
Figyelem az arcát,
ajkait. Nem tud róla. Megfogom
a kezét. Hallgatom, ahogy lélegzik.
Először alszunk együtt.
Bajtai András: Hóesés, hajtóvadászat · Bajtai András
Péczely Dóra (szerk.): Szívlapát 78% Kortárs versek 16 éven felülieknek
Felesleges ostrom
A szerelem állatai megnémultak.
Csak a kútba hullott kövek sírnak,
és vergődnek a kilincsek az égben.
Felravataloztuk a kitört nyelvű
üvegkatonát a kék hordóban,
és átsétáltunk az óriási tányéron.
Legelőt láttunk, de nyájat sehol.
Elkóborolt pásztorok tekintete
hasította fel a táj összeszűkült gyomrát.
Levetkőztél. Tested fénylett a hidegben,
akár egy felesleges ostrom.
A parton a palota leomlott.
A tó vizéből oszlopok emelkedtek ki,
megrettent ragadozók tébláboltak rajtuk,
belenéztem szemük kéményébe.
Átöleltem az erdőt, nyakadat szorítottam.
Túl a tetőkön országutak kanyarogtak,
és táncoltak a dzsungelek a kandallókban.
A homokórában megjelent az eltűnt kéz.
Bőrére páncél nőtt, lángra
lobbant és felkapta álmainkat.
A gyökértelen fa kérgéből kibuggyant a tej,
majd a fémtojásból előbújt
a virágnyelvű húsevő.
Szabadok voltunk és szomjasak,
de a hitetlenség koronája ott pörgött közöttünk,
ringatózásába beleszédültünk.
A gyönyör és az őrület kútja
ugyanazt a vizet hajtja fel, kell, hogy
szeressem, kell, hogy szeresselek.
46-47. oldal
A sötét útitárs
Reggelre mindig hazatalálok,
hiába kívánom elalvás előtt,
hogy veszítsen el végre valaki,
aki a falnak fordított tükrök mögé lát.
Az éjszaka megtermékenyít fekete tejével,
négy karom és négy lábam didereg,
két fejemmel összebújva így járom a várost,
tenyeremben az elrabolt vérrel.
Nem félek, amikor a tárnákból ömleni
kezd a szorongás, belém csavarodnak
a vezetékek és elnyel a vándorló vasbeton.
Megkettőződött testem rozsda és diadal.
Megszégyenített kezek hasítanak szét,
aztán egy lomha dög a pincébe terel,
hogy farkasszemet nézzek a férfival,
akihez a vereség folyosója vezet.
Szemében ott a rémült kisfiú,
aki nem élte túl a vér hajótörését,
és mint a tűz emlékét őrző barlangrajzok,
vöröslenek arcán gyerekkorom harapásnyomai.
Nem jöhet velem. Leválasztom magunkról
árnyékát, hagyom, hogy annak
az életét élje, akihez még semmi közöm,
és aki mégis én leszek a szertartás végén.
Mert a sebek mögött kunyhók vannak,
vékony falú, reszketeg viskók, bennük hajlott
hátú öregekkel, felöltöztetett tükrökkel
és az örömmel, ami eltaszít, hazahív.
41-42. oldal
De most az öröm
Karolinának
Nem kerestelek. Még csak azt sem mondhatom,
hogy vártalak volna. Hiszen magatehetetlen
voltam akkoriban, rozsdás és nehéz, akár egy
hordó. Mégis rád találtam, Egyszerű sétának
indult, de nevezhetném könnyed levegőzésnek,
gondtalan bámészkodásnak is akár. És volt
benne mégis valami titokzatos. Valami
eleven, sűrű és nehezen megmagyarázható.
Mire az utca végére értem, már meg is történt.
Elszédültem. Elfogytak vigyázva őrizgetett
jelzőim, amikkel leírhatnám most neked,
milyen tél is volt az akkori. Le kellett ülnöm.
Elaludtam. Arcokat láttam, és végtagokat,
összegabalyodva. Tudtam, a tél véget ért, és
mégis el kell majd veszítselek. De most az öröm.
Mert visszajöttél hát. Pedig nem is kerestelek.
27. oldal
