!

Apáti Miklós magyar

1944. július 5. (Budapest) – 2016. július 10. (Budapest)

Tudástár · 1 kapcsolódó alkotó

Teljes névLatyák Miklós
KatalógusnévApáti Miklós
Nemférfi
Életrajz

Képek 1

Könyvei 6

Apáti Miklós: A Fekete Gén
Apáti Miklós: Korai hattyúdalok
Apáti Miklós: Ne öld meg a fehér kígyót!
Apáti Miklós: Ajánlott küldemények
Apáti Miklós: Vándorút
Apáti Miklós: Szerelmi történet

Kapcsolódó kiadói sorozatok: Kozmosz Fantasztikus Könyvek

Fordításai 1

Székely Magda (szerk.): A gránát szíve

Antológiák 9

Sziládi János (szerk.): Galaktika 82.
Bata Imre (szerk.): Szép versek 1979
Bata Imre (szerk.): Szép versek 1982
Mátyás Ferenc – Z. Szalai Sándor (szerk.): Szép versek 1971
Ablonczy László – Huszárik Zoltán (szerk.): Latinovits Zoltán
Baranyi Ferenc (szerk.): Szimfónia
Vasy Géza (szerk.): Tengerlátó
Gerő János (szerk.): Hétköznapok
Gerő János – Kárpáti Sándor – Kiss Dénes – Tamás Menyhért – Tasnádi Attila – Varga Lajos Márton (szerk.): Hétköznapok

Népszerű idézetek

pwz I>!

Ha meggondoljuk, minden könyv egy palackposta. Belevetik a jövőbe, mint a tengerbe, és aztán valaki vagy kihalássza, vagy nem… Vagy elolvassák, vagy nem… Vagy megértik, vagy nem…

153. oldal, 112.

10 hozzászólás
VargaÍriszDóra I>!

Gyermek-vers

Bizony, apuci ma is elmaradt.
A mami szerint szinházba jár.
De mi tudjuk, hogy most is keres
Egy apát, egy hazát, egy jó szót.

Apuci néha elvész, de néha megvan.
Elveszit ezt-azt, de van, hogy talál.
Mesét már nem mond, csak verset ír,
Mert azt könnyebb neki, mint kitalálni!

Apuci úgy él, ahogyan nem szabad.
Úgy él, ahogy csak neki lehet.
Éjjel csönget, úgy mint a villamos.
Kirándulóidő van körülötte.

Csatangolni ritkán visz magával,
Ha itthon van, könyveket olvas.
Neki vagy nekünk nem kellett volna
Megszületni egymáshoz ilyen közel.

Mert így ebből baj lesz, az orvosok
Fölé hajolnak és meggyógyítják, vagy nem.
Mi tudjuk, hogy nem lehet elrontani.
Ő jól olvas, jól számol, jól ír.

Este párnákon álmodunk, csak őneki.
Kutyánk, vasutunk volt már, s talán
Egyszer lesz egy kert is, meg lovunk.
De addig sok pénzt kell keresni.

A ló fehér lesz, de lehet, hogy fekete.
Szőrére éjjel majd rászáll egy csillag.
Hajnalig fog csak ottan fényleni,
Mert reggel a lónak is dolgozni kell.

A ló kocsit húz, ember lovaztat,
Hóban lépked meg szántáson is.
Majd mi elvisszük őt egyszer magunkkal.
Megtanítjuk, hogy kell a ló szemébe nézni.

És ő nem fog megverni többé soha.
Se kiabálni, se gatyába rázni,
Se veszekedni a saját maminkkal.
És nem is lesz talán.

Nem fog csinálni helyettünk semmit.
Se számtanpéldát, se szobafestést,
Se lakás-rendezést, se könyvespolcot,
És verset se fog helyettünk írni.

20-21. oldal, Vendégkönyv (Szépirodalmi, 1979)

VargaÍriszDóra I>!

Egy esténk otthon

„Töredelmesen?” Akkor inkább: vallj!
Vallom, egyetlen élet sohasem elég.
Minden törzs ad számtalan ágat.
Onnan meg zölden… „És én csak levél?”
Dehogyis, kedves. Bolondozom. „Vallj!”
Töredelem. Isten hajában élek.
„Tetü!” Forgass magadba vissza. Ne…
„Elég, ha te…” Szarkaláb, hérics,
pipacs, buzavirág; egyszerű csokor:
már illattalan, de szép még.
A költői kép félrevonna most,
a fenébe a virágcsokrokkal is.
Inkább segíts, hogy még oszthatóbb
legyek, és élhessek úgy,
hogy ne az öröm, hanem a kötelesség
élessen mindig szerteszét,
hogy élhessek úgy, ahogyan már-
még nem szabad, és nem is lehet.
„És mikor jössz haza?” Máris,
félutamban vagyok most magamnak.

15. oldal, Vendégkönyv (Szépirodalmi, 1979)

VargaÍriszDóra I>!

A Napkoronghoz, míg vörös lesz
(És Ady Endréhez)

Nézd a Napot, hogy múlik velem.
Ragyogunk pedig.
Ússzunk utána, ússzunk belé
e haláltalan, szép tavaszon,

mondanám, de véren és aranyon
egy emlék aranylik át
egy régi havon.

Szeressünk örökké élni.
Szeressünk nagyon.

De jusson időnk gyermeki szóra,
mondhassuk újra a Napnak,
a bújj-bújj-zöld ágnak,
a zöld leveleknek:

azokat kínozzuk, akik szeretnek.

Maradj meg, egyetlenegynek.

Úsznak bennem az aranyló csöndek.
Jó lennék én is talán öröknek.

Fog csikorog, ajtó nyikordul,
tanulok beszélni napfényben holdul.
Dől ide minden, székembe roskaszt.
Akkor szeretlek, ha tisztára mosdatsz,
ha hagyod, hogy lehessek jókedvű bohóca
jelennek, múltnak, ha morc napomra nem sújtsz.

Ha sütsz bennem is, ha lángokra nem gyújtsz.

Ha Napom leszel, ha megnyugszol abban,
hogy fordul a Föld minden pillanatban,
ha eltűnésed esteként aránylik, hogy
ha felkelsz, ruganyos, piros labda lehetsz.

Ha zeniten vagy, ha meredek
hozzám az út, akkor se félsz
fogjon el, de a dolog:
hogy nélküled ló, szarvas, medve
hiába dobog, patája, mancsa leroskad,
szénája, mézíze nélküled elillong,
el, a végtelenbe,
s ha nincs mit, hiába enne.

És ama emlék is ama havon:
helyére kerülhet most itt, a Napon,
oldalam, szívem dobogja ki,
hogy járt a hóban, járt valaki,
akit már rég, s ha rég is, ugyanúgy.
Eláll már nélkülem,
és megigazúl,
hogy éggé elszálló
madárrá hittem,
de nem ő volt, mert én sem voltam
az Isten.

Tudatom – egyre lejjebb jár a Nap.
Tudatom – jobb volna lenned.
Tudatom – ringat, élővé altat
a visszfény amint felfele kaptat,
hogy virágot virágzik, füvet zöldül,
hogy rügyekben bomlik csak ki a dallam.
Tudatom veled egyszerűen is:
megint tavasz van.

De ama emlék, ama havon,
mégis ideszáll, ama havon,
ideszáll mégis, el nem olvad.

Jobb volna lenni, lenni jobbnak.

Saját rügyeim, saját fáim,
saját semmim soha nem lesz.
Boldog, ki ajándékozik.

Azoké leszek végleg, akik
nem-létemre is
visszaemlékeznek.

Létemre fehér virágot helyeznek,
melldombon időben locsolják,
gyomlálnak, hogy élők legyenek
rajta a rózsák.

És szabad az ország.

Csöndesen topogjanak körbe,
gondolják maguk élőnek egészen,
nézzék el, hogy most is felettük,
– igaz, Ady úrral –
úszom az égen.

Igen, a Naphoz. Igen, a lebukóhoz.
Kezdek lenni már. Jó a gonoszhoz,
rab a szabadsághoz, még tizenöt centi.
Később majd kilobban: ennyi volt, ennyi.
Aztán az este! Köhögni fogok, benn a sötétben,
végigálmodom újra repülésem,
hogy nem voltam valaki, hogy újra
kiderülhet: röptöm egyetlen ívü,
nincs kitanulva,
hogy még az is jó:
köhögésembe, éjembe hullok,

hogy vagyok, hogy múlok.

Hogy minden a munka,
a karcsú, szép fegyelem.

Hogy nincs már meg Napunk.
Hogy alszik, helyemen:

a létében, mely innen
már maga a nemlét.
Ám reggelre tudom, olyan vörösség
ráz föl, hogy meglétem beledobban,
s tudok majd nem lenni
jobban, jobban.

Létünkre megint jut virág.
Csöndességünknek orgonák.
Hitünknek múlt, múltunknak emlék,
mint ama havon is. hány éve, nemrég –

Azok lehessünk, amik szeretnénk.

Hogy lehessen mindig Ady Endrénk.

43-47. oldal, Az ingalap (Szépirodalmi, 1979)

Kapcsolódó szócikkek: Ady Endre
VargaÍriszDóra I>!

Visszafelé

Arra sincs senki, semmi.
Az is csak vízmosás.
Ott se süt a Nap. Ott se vár
semmi, ami egészen
jó, ami rossz egészen.
És mégis: amerre indulok,
azt mondják mindig visszafelének.
Hát, jó. Indulok visszafelé,
szinte vágytalan, fölrezzentve
a jöttömet kísérő
károgó madarakat.

84. oldal, Korai hattyúdalok (Szépirodalmi, 1979)

VargaÍriszDóra I>!

Válasz

Gőgöm, hogy vagyok, elmúlik-e,
kicsit előbb, mint lombos testem,
mondattá gyűlik a szívhang:
leszek-e végül városlakó?

Hát legyek korai köztéri szoborrá,
sétámból váljon menetelés,
csobogjon szóm, zengjen szünetlen,
mint léha, szinpompás szökőkutak?

Vagy kimondom azt, amivé lettem:
belülről árva, kívül zsúfolt,
szegények ügyivel megvert.
Visszaút hűse vonz, az árvaság.

Az leszek, tudom, városlakó.
Számmá fog falatom elrohadni.
A sokaságból leszek egy kevés,
mert dobog fülemben halálom lova,

nyerítésére rossz röhej a válasz,
roppant buborék az ősz, az esők, –
erősek a városfalak, a kapcsolatok,
hát miért topog itt ama ló?

22. oldal, Vendégkönyv (Szépirodalmi, 1979)

VargaÍriszDóra I>!

    Mondatról mondatra haladok a szabadság felé. El kell jönnie a napnak, amikor egészen odaérek.

292. oldal (Szépirodalmi, 1988)

Kapcsolódó szócikkek: írás · szabadság
VargaÍriszDóra I>!

Korai hattyúdalok
9

Jobb is volna talán, ha
elvitorláznék egy holdillatú sehovába.
Várna egy nádas, egy lassúzörejű éj,
egy lámpátlan este.
Összekormozott gyermekkorom neon-
fényesedne,
zokszótlan és messzire járnék.
Nem sírna, hajtana senki.
Ám a jövő, mint elegáns tánciskola,
bezárja kapuit előttem,
mert nyakkendőm nincsen,
ruhám kopott.

89. oldal, Korai hattyúdalok (Szépirodalmi, 1979)

VargaÍriszDóra I>!

Annyit írtam, hogy azóta fáj a csuklóm, a karom, a hátam, talán még a toll is, amivel írtam. A legjobban mégis az fáj, ami elmúlt: az idő. Mert aki igazán ír, az vagy a korai, vagy a kései halált sejti meg. Nincs középkorúság az írásban. Középen csak a torzó van, teljes érték, avagy a teljes érték dicső ellobbanása: aligha. A fiatalság lánglelkűségét én elhajszoltam, elhessentettem magamtól. Nem vállaltam az ifjúságot, se az ifjúság előtt örök kísértőként járó korláttalan szabadságot. A vénülésre spekulálok tehát. A véletlen és kései halált remélem, azóta is.
    Öt esztendőn át gyűltek a teleírt papirosok. Mi lett velük? Lehet, nekem már nincsen semmi sorsom. De a papíroknak van. Lett! Erről, a papírok sorsáról szól ez a könyv. Tehát nem a szereplőkről, tehát nem rólam. Mi csak annyiban vagyunk benne, amennyiben e papírok sorsába beleszóltunk.

7-8. oldal (Szépirodalmi, 1988)

Kapcsolódó szócikkek: írás
Véda P>!

Apáti Miklós: Ráolvasók

Tudnál-e engem úgy szeretni
hogy feltámadhass?
Hogy újra élj mint élek én
hogy karodban ringass
hogy lomberdő fái közt
fűágyra kiterülj
hogy ne csak emlékem
de engem se kerülj
fűszálat rágcsálj
elevenül
tapogass lassún álmatagon
élsz élek
Ha feltámadhatnál!
Hogy szeretnélek!

159. oldal · Apáti Miklós