Andreï Makine francia orosz

[…] a prózafordító a szerző rabszolgája, a versfordító viszont a versenytársa.

179. oldal

Emlékszel, amikor a szűk oroszországi lakásokat ellepték a könyvek? […] Oroszországban az író Isten volt.Egyszerre várták tőle az utolsó ítéletet és a mennyországot. Hallottad ott egyszer is, hogy könyv áráról beszéltek? Nem, mert a könyvnek nem volt ára! Az ember megtehette, hogy nem vesz cipőt télire, és lefagy a lába, de a könyvet megvette…

226. oldal

És félelmetes az a katona, aki tudja, hogy már sehol sem várnak rá.

Nem vagyok orosz, Léa. Én szovjet ember vagyok. Mocskos, buta, gonosz. Egészen más, mint a Sztrogoff Mihály- meg a Miskin herceg-félék, akikért úgy odavannak a franciák.

32. oldal

– Mondd csak, katona – kérdezte tőle egy öregasszony, amint végigment az utcán –, igaz, hogy a bolsevikok betiltották a halált?
Nyikolaj bólintott.

[…] Victor Hugo, az őszülő és mélabús pátriárka egy parkban találkozott Leconte de Lisle-lel. „Tudja, min gondolkoztam éppen?” – kérdezte az aggastyán. A kérdezett zavartan hallgatott, mire ő érzelgősen: „Azon gondolkoztam, mit fogok mondani Istennek, ha, talán nagyon is hamar, a birodalmába kerülök…” Leconte de Lisle egyszerre gunyorosan és tisztelettel, mély meggyőződéssel felelte: „Ó, hát azt fogja mondani: »Tisztelt kolléga…«”

97. oldal

Mert Pavel boldog volt. Vele egykorú gyerekek csapatában menetelt, a bátor forradalmárokat dicsőítő dalokat énekelt, sőt, egyszer az iskolából osztályképet vitt haza: két álló sor, egy ülő sor, elöl a trombitás meg a dobos féltérdre ereszkedve, valamennyien büszkén viselik a vörös úttörő-nyakkendőt, mögöttük pedig, egy széles kartoncsíkon, fehér betűkkel ez áll: „Köszönjük Sztalin elvtársnak boldog gyermekkorunkat!” Nyikolaj, amikor ezt megbeszélte fiával, megértette, hogy van valami igazság ebben az ostoba feliratban. A gyermek csakugyan azt hitte, hogy a Vörös Hadsereg a legszebb és legerősebb a világon, hogy az emberek a Föld valamennyi országában úgy szeretnének élni, mint a dolsankaiak, hogy valahol Moszkvában létezik az a titokzatos Kreml, rajta a vörös csillagok, és ott lakik az az ember, aki éjjel-nappal a hatalmas ország minden lakosával törődik, mindig igazságos és bölcs döntéseket hoz, leleplezi az ellenséget. Pavel azt is tudta, hogy apja hős, mert harcolt a fehérek ellen, azok ellen a fehérek ellen, akik édesanyját megcsonkították. Gyűlölte a kulákokat, és tankönyvei nyomán azt hajtogatta, hogy „vérszopók”. Egy napon Nyikolaj fia történelemkönyvét lapozgatta, és egy hadvezér arcképére bukkant, akivel a polgárháborúban találkozott. A katona arcképét tintával gondosan áthúzogatták. Nemrég kiáltották ki a „nép ellenségének”. Az egész országban, gondolta Nyikolaj, ezer meg ezer iskolában diákok milliói fogják a tollukat, és a tanár kurta eligazítása nyomán eltüntetik ezt a szempárt, ezt a homlokot, ezt a hegyes végű bajuszt…

112. oldal

Később, az éjszaka folyamán eszembe jutott az a fantomfájás, amelyet a sebesült érez amputálás után. Húsba vágóan elevennek érzi elvesztett karját vagy lábát. Arra gondoltam, ugyanez áll a szülőföldre, a hazára, amelyet elveszítünk vagy amely önmaga árnyéka lett, és egyszerre fájdalmasan és szerelmetesen kel életre elpattanó ereink legmeghittebb lüktetésében.

173. oldal (Ab Ovo, 2001)

Ha találkozásunk után csaknem harminc évvel fel akarom idézni Dmitrij Ressz sorsát, e súlyos szavakat kell használnom: lázadás egy olyan világban, amelyben a gyűlölet az úr, a szeretet pedig különös rendellenesség. Meg Isten kudarca, akinek teremtését az embernek kell helyreigazítania.

Végzetes hibánk, hogy az örök paradicsomot keressük. Élvezeteket, amelyek nem kopnak, tartós kötődéseket, a liánok szívósságával vetekedő simogatásokat: a fa kiszárad, de élősködő indái tovább zöldellnek. Villámgyors halandó életünk során csupa múlékony paradicsomba juthatunk el, s gyakran még ezeket is elmulasztjuk, mert megszállottan törekszünk a tartósságra. A káprázat nemegyszer olyan szerény és kérészéletű helyzetekben ragyog fel, hogy sajnáljuk rá az időt. Álmainkat szívesebben építjük az évtizedek gránittömbjeire. Azt hisszük hosszú szoborélet jár nekünk.

65. oldal Az örök eszme